2013. március 17. - NAGYBÖJT 5. VASÁRNAPJA

Olvasmány (Elmélkedés: Szakolczi Gábor)

Néhány évvel ezelőtt megfertőződtem a gyaloglás szenvedélyével. Nem a gyaloglásért mint fizikai teljesítményért, hanem az úton levés, a pillanat megharcolásának élményéért. Párszáz kilométernyi séta után az ember elkezdi megérteni, hogy Isten vándorló népének lenni nem csak egy semmitmondó szép hasonlat. Elkezdi meglátni, hogy egy-egy nap gyaloglása, az úton töltött idő milyen könnyen megfeleltethető az élet folyásának. Egy nap, egy élet. A reggeli frissességtől a napi menet monotonitásán át a megérkezés jóleső kimerültségéig.
Egy hosszabb úton – akár a fizikai teljesítőképesség határaihoz közelítve – óhatatlanul kerülünk olyan helyzetbe, amely a józan ész szabályai szerint megoldhatatlanok, mindenképpen kudarchoz kellene vezetniük. Ezzel szemben nekem az a tapasztalatom, hogy éppen ezek azok a helyzetek, amelyek végül jól alakulnak egy felbukkanó forrás, váratlan ajándék vagy nem remélt szálláshely formájában. Mondhatjuk: az Úr egyengeti az utunkat.
Éppen így építi az életünk útjait is az Isten, csak sokszor nehezebben vesszük észre. Talán nem annyira kézzel fogható a segítség, mint várnánk. Talán nem is éppen arra visz az út, amerre mi terveztük. Egy valamiben viszont biztosak lehetünk: ha megtaláljuk ezt az utat, és tudjuk követni, akkor oda fogunk majd megérkezni, ahova indultunk.
Ez sokszor nem egyszerű, de nem kell egyedül menni! Isten nem egy-egy alkalmas embert választott ki, hogy átkeljen a pusztaságon, hanem mindnyájunknak, az együtt vándorló népnek kínálja fel a célba érkezés lehetőségét.

OLVASMÁNY Izajás próféta könyvéből
Ezt mondja az Úr: aki egykor utat készített a tengeren át és ösvényt a nagy vizekben, aki kivezette a harci szekereket és lovakat, a hadsereget és a hőst: elbuktak és nem keltek föl többé, odavesztek, és kialudtak, mint a mécses lángja: ,,Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgaira figyeljetek! Nézzétek: én valami újat viszek végbe, és már sarjadóban is van, nem látjátok? Valóban, utat készítek a pusztában, és folyókat a sivatagban. Dicsőíteni fog a mező minden vadja, a sakálok és a struccok, mert vizet fakasztok a pusztában és folyókat a sivatagban, hogy inni adjak  népemnek, az én kiválasztottamnak. A nép, amelyet magamnak alkottam, hirdetni fogja dicsőségemet.''
Ez az Isten igéje.

 

Szentlecke (Elmélkedés: Almási László)

„Őérte mindent veszni hagytam és szemétnek tekintek…” - mondja Pál apostol talán kissé durván fogalmazva a mai szentleckében. Valószínűleg azokra a dolgokra gondolt, amelyek megtérése előtt voltak jelen az életében. Talán vagyunk néhányan, akiknek volt valaha hasonló érzésük és élményük Istenre találásuk kezdetén. Képesnek éreztük magunkat arra, hogy Isten erejével kisöpörjük életünkből a feleslegesnek tűnő, lényegtelen, Isten útjaitól távolabb vivő dolgainkat, hibáinkat, sőt bűneinket. Akkor úgy tűnt, ezeket képesek leszünk könnyedén veszni hagyni, hogy még inkább Isten dolgaival törődhessünk. Talán vagyunk néhányan olyanok is, akik pár év elteltével egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a veszni hagyott dolgok szépen lassan visszaszivárognak az életünkbe, sőt, hellyel-közzel még az uralmat is átveszik.
Ez a nagyböjti időszak ismét egy lehetőség arra, hogy ha kisöpörni nem is tudunk egyszerre mindent, de legalább egy-két kicsi dologban jobbakká tudjunk válni.

SZENTLECKE Szent Pál apostolnak a filippiekhez írt leveléből
Testvéreim! Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent hátránynak tartok. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam. Hiszen  nem a törvény útján váltam igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit révén. Isten ugyanis a hit által tett igazzá, hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a  közösséget. Így hasonló akarok lenni hozzá halálában, hogy ezáltal eljussak a halálból a feltámadásra is.
Nem mintha már elértem volna, vagy már a célban lennék, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is megragadott engem. Testvéreim, nem gondolom, hogy máris magamhoz  ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban.
Ez az Isten igéje.